Ma délután a könyvtárban javában zajlik a gyerekfoglalkozás, zeng az épület, ahogy a húsz kisgyerek énekel és nevetgél.

Reakció 1: Jön velem szembe az egyik régiófelelős, arcán széles vigyorral: "Na, végre van egy kis élet. Sokszor, mikor jövök, alig látni embert és olyan csend van, mint a kriptában."

Reakció 2: Réveteg tekintetű olvasó sétál be, és megy a géphez, mert hozott vissza könyveket. Felkapja a fejét a zajra. Néz körbe, mi történik. Látni nem látni semmit. Tekintete riadtba csap át. Aztán, miközben a gépnél vacakol, kezd mérges kifejezést ölteni az arca. Mikor végzett, sarkon fordul, és elviharzik.

Kép forrása: Beverley Goodwin (https://www.flickr.com/photos/bevgoodwin/)

Legutóbb még mint boldogtalan pénztáros meséltem kommunikációs próbálkozásaimról, most pedig örömmel jelenthetem, hogy időközben sokkal testhezállóbb munkakörbe kerültem: könyvtárban dolgozom. Kb. tízből kilenc introvertált álma ez, egész nap könyvek között lenni, csendben, nyugalomban dolgozni. Ma erről a csendről szeretnék egy kicsit beszélni.

Egy éve volt az utolsó bejegyzés a blogon. Azóta rengeteg minden változott a blog szerzőinek életében. Főteki úgy döntött, hogy nem folytatja tovább itt az írást. (Aki szeretne tőle olvasni, az itt megteheti: http://danielaprim.wordpress.com/ ). Nekem is más volt a prioritás, azonban pár héttel ezelőtt egy újsághírt olvasva rájöttem, hogy szívesen beszélnék még a témáról. A végső lökést a folytatáshoz egy fórum-hozzászólás adta, amelyben valaki leírta, hogy jónak tartotta a blog ötletét és szerette olvasni. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy bárki aktívan olvassa, esetleg hiányolja, ha nincs bejegyzés. Nem nagyon voltak kommentelők, privát e-maileket sem kaptunk, fogalmunk sem volt, érdekel-e valakit, amit írunk. Hát, igen, az olvasóink introvertáltak. Ők pedig nem beszélnek...

Ma megállított az utcán egy adománygyűjtő. Mondtam, nem adakozom.

Mire ő: "Nem muszáj adakoznia, csak beszélgessünk egy kicsit."

Az még rosszabb...

Emlékszem, tizenévesen volt egy barátnőm, akivel sok időt töltöttünk együtt, eljártunk moziba, sétálni, beszélgettünk. Mindig kettesben, introvertált volt ő is. Aztán egy szép napon az egyik találkozónkra magával hozta a fiúját. Bárminemű előzetes figyelmeztetés vagy kérdezés nélkül, csak úgy beállított vele. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Egyrészt nem szívesen beszéltem a gondolataimról egy kvázi idegennek, másrészt az is zavart, amikor ők ketten egymással foglalkoztak (értsd: nyalták-falták egymást), azt se tudtam, hová nézzek, abszolút feleslegesnek éreztem ott magam. Legközelebbi találkozásunkkor megbeszéltem a lánnyal, hogy többet ilyet ne. Azt hittem, hogy a szerelemtől vakon nem látta, milyen kellemetlen helyzetbe hozott, és többet az életben nem botlom ilyen váratlan vendégbe. Na, ez volt az óriási tévedés! 

Kép forrása: http://www.flickr.com/photos/salforduniversity/4055512274/

A mai bejegyzésben igyekszem rávilágítani, miért érdemes a nehézségek ellenére is vállalni önmagunkat. Valamint hogy jár, aki nem fogadja meg a saját tanácsát.

A világ legjobb érzése lett volna, hogy ha gyerekkoromban valaki megmondta volna, hogy létezik az introvertáltság, nem egy betegség, és vannak hozzám hasonló emberek is. Elég lesújtó, amikor az egész világ ellened van (még az introvertáltak is), és meg akarnak változtatni. Akkor azt gondoltam, hogy ez tényleg igaz, hogy valami nincs rendben velem; amiért nincs sok barátom, és ha van valami családi összejövetel, akkor szeretek eltűnni, hogy rosszul leszek a tömegtől nagybevásárláskor, hogy nem akartam kimenni a szobámból, ha egy idegen vendég volt a lakásban. Ha ezt mind nem negatívként éltem volna meg, akkor most az életem teljesebb lenne. Így, ha egy szülő, vagy leendő szülő olvassa ezt a blogot, egyetlen nagyon jó nevelési tanácsom van: Fogadjuk el a gyereket olyannak, amilyen. Ha meleg, ha nem ügyvéd akar lenni, hanem kukás, vagy ha introvertált vagy extrovertált.

Egyszer réges rég, mikor még alig voltam állásinterjún és fogalmam sem volt, mit kell hazudni, akkor történt életem első pofán csapása introvertáltként, munka témakörben. Akkor már tudtam, hogy érdemes extrovertáltként eladnom magam, mivel az emberek fejében az él, hogy az extrovertált lesz a sikeres és jövedelmező, ennek ellenére próbáltam egyfajta konszenzust kialakítani.