Félénk-e az introvertált? Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez a téma már lerágott csont, és mindenki tökéletesen tisztában van vele, hogy a helyes válasz…

...lehet.

Emberek beszélgetnek. Munkahelyen, iskolában, társaságban. Valahogy odakeveredett közéjük valaki, aki nem beszél. De attól még a gondolatai megfogalmazódnak benne. Valahogy így:

„Én ugyan meg nem szólalok, biztos butaságot mondanék, és még ha nem is, mindenki engem nézne, zavarba jönnék, rémes lenne” – gondolja az önbizalomhiányos, félénk introvertált. Vagy félénk extrovertált.

„Ezek olyan ostobák, hogy kár rájuk szót vesztegetni, úgysem fognák fel, miről beszélek” – gondolja az öntelt introvertált. Vagy öntelt extrovertált.

Mit gondol a jelző nélküli introvertált?

„Ez a téma egész érdekes, figyelek tovább, mi sül ki a beszélgetésből”

„Ehhez a témához semmi hozzáfűznivalóm sincsen, már mindent elmondtak, amit gondolok”

„Ehhez a témához semmi hozzáfűznivalóm sincsen, mert nem érdekel”

A jelző nélküli extrovertált nem gondol semmi ilyesmit, neki mindig van hozzáfűznivalója, még akkor is, ha az ostobaság, közhely vagy nem is a témához kapcsolódik. Így aztán, ha valaki hallgat, azt az extrovertáltak önmagukból kiindulva besorolják:

a) Félénknek. „Olyan kis nyuszi szegény, sosem szólal meg” – mondják a háta mögött vagy „Merd kinyitni a szádat, a te véleményed is számít!” – bátorítják a jószándékúak.

b) Arrogánsnak. „Azt hiszi, különb nálunk, nem ereszkedik le odáig, hogy szóba álljon velünk.”

Hogy melyiknek tekintenek, az függ attól, hogy általánosságban mennyire tűnsz határozottnak vagy gyámoltalannak, mit üzen a testbeszéded stb. Elkönyvelnek beszari alaknak vagy arrogáns pöcsnek. Mindegy, hogy a hallgatásodnak az az egyszerű oka, hogy nincs mit mondanod, ilyen sokak számára elképzelhetetlen: vagy nem mered vagy nem akarod mondani, nem becsülöd magadat vagy őket.

Megoldási javaslatom: Szarni rá, mit gondolnak!

Évekig próbáltam ilyen helyzetekben hozzászólni. Abszolút természetellenesnek éreztem a hangom, közhelynek, értelmetlennek, amiket mondtam. De azért próbálkoztam. És amikor már úgy éreztem, hogy megállás nélkül beszélek hülyeségeket, sokszor rákérdeztek "Olyan csendes vagy. Minden rendben?" Ma már nem erőltetem az ilyen beszélgetéseket. Ha tudok, távozom, vagy elfogadott keretek között mást csinálok. „Hopp, nekem most feltétlenül babrálnom kell a telefonomon” – még ha csak a tavalyi nyaralás képeit nézegetem is. „Megszomjaztam, töltök magamnak inni” – a fenéket szomjaztam meg. Ha erre nincs mód, akkor pedig nagy levegő, és vállalni magam, és azt, hogy pillanatnyilag nem veszek részt a beszélgetésben. A pillanatnyilag lehet tíz perc is, ha eltart addig, és nincs semmi mondanivalóm.

Nem mondom, hogy könnyebb így. Kockázatos dolog vállalni önmagunkat. Lehetnek kellemetlen, kínos pillanatok. De utólag visszatekintve, sokkal jobb érzés, mintha erőltettem volna a társalgást, és kifáradtam volna abbéli igyekezetemben, hogy „normálisnak” tűnjek, hogy aztán ugyanúgy elkönyveljenek furának, mint mikor önmagamat adom.