A hosszú bejegyzésszünet nagy változásokat takar. Olyan állásba kerültem, ahol nem csak egyszerűen emberekkel kell foglalkoznom, de az introvertáltságom nehezített akadálypályán méretik meg. És élvezem!
Két hónapja, hogy elkezdtem egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó szervezetnél dolgozni mint segítő munkatárs. Segítünk a napi teendőkben, bevásárlásban, főzésben és hasonlók, de a legfontosabb feladatunk mégiscsak az, hogy ott legyünk mint társaság és érdekes, élvezetes tevékenységeket találjunk a sérült emberek számára. A munkaidő nagy részében egyedül dolgozom egy-egy klienssel. Ezek az emberek jellemzően nem kezdeményeznek velem beszélgetést, és ha én kérdezek, akkor is sokszor csak tőmondatokban válaszolnak. Fel van tehát adva a lecke, hiszen egyedül rajtam áll, hogy fenntartsuk a beszélgetést, hogy jobban megismerjem az illetőt, és ezáltal célzottabban tudjam segíteni.
Nehéz ügy. A kezdeti ismerkedési szakasz után egyre nehezebben találok témát. Az intellektusuk nem teszi lehetővé, hogy mélyebb, bonyolultabb témákról társalogjunk, a hétköznapi csevej pedig annyira távol áll tőlem, hogy pár kérdésnél több egyszerűen nem jut az eszembe. “Mit reggeliztél? És ízlett? Mi a kedvenc ételed?” Mesélek a saját élményeimről, hogy “hű, de finom ezt vagy azt ettem a minap”, de ezekre szinte sosem kapok pozitív reakciót. Ami bevált, az az, hogy gondolkodás nélkül kimondom azokat a tovasuhanó, felszínes gondolataimat, amelyek a környezet érzékelésével kapcsolatosak. Sétálunk a zsúfolt utcán. Valahol a tudatom peremén érzékelem, hogy nagy a tömeg. Kimondom: “Mennyi autó! Nagyon sokan mennek ilyenkor reggel munkába.” Reakció erre pedig először is van, másodszor pedig szinte mindig pozitív. Mert ő is látja az autókat, és örül, hogy érti, hogy az emberek munkába mennek. Esetleg hozzá is fűz valamit, amire aztán tudok építeni. Persze így is vannak percek, amikor hallgatunk. Amikor egyszerűen semmi nem jut az eszembe. És tudjátok mit? Szerintem ez egyáltalán nem baj.
A munkatársaim 90%-a extrovertált. Be nem áll a szájuk. Főleg, hogy feladatuknak érzik, hogy “szórakoztassák” az illetőt, akit segítenek. Azt hiszem, ez néha sok a fogyatékosoknak. Szükségük van némi szünetre, hogy feldolgozzák az információkat. A másik előnyöm, hogy máshonnan közelítek. Unom hallgatni a saját felszínes locsogásom, és hosszú távon képtelen is vagyok rá. Ezért kitalálok új dolgokat. Az egyik klienssel a minap barkochbáztunk. Hatvan éves elmúlt, csak enyhén sérült, de még sosem hallott erről a játékról. Még senkinek nem jutott eszébe, hogy képes lenne ilyet játszani. Nos, ha szigorúan vesszük, nem is képes. Az elefántra gondolt, és azt mondta, hogy hosszú nyaka van és Európában is él. Viszont így kb. egyenlő esélyekkel indultunk. És ragyogott, és nem törlődött le a vigyor az arcáról, amíg játszottunk.
Talán figyelemből is többet tudok adni. Ha mond valamit, ami érdekelné, megjegyzem és megszervezem. Introvertáltként abból indulok ki, hogy nem otthon, hanem vendéglőben ebédelni, az nem program. Nyújt némi változatosságot, de évtizedek óta ilyen “programokat” szerveznek nekik, merthogy enni vagy parkban sétálni ugyanúgy képesek, mint bárki más. Én kitalálok társasjátékokat. Vagy megkérem, hogy segítsen elindítani a mosogatógépet. Mert tényleg nem tudom, hogy kell, ő meg évek óta naponta figyeli, és tudja, hová kell tenni a tablettát, és melyik gombot kell megnyomni. És szívesebben kérdezem őt, mint a kolléganőt, akitől utána vagy tíz percig nem tudnék megszabadulni.
Érzek némi sorsközösséget ezekkel az emberekkel. A szociális készségeik alulfejlettek. Kilógnak a sorból. Csak akkor beszélnek, ha van mondanivalójuk. Csak akkor érdeklődnek felőled, ha tényleg érdekled őket. Úgy érzem, nem csak én segítem őket, ők is segítenek engem, hogy normálisabbnak érezzem magam.
