Egyszer réges rég, mikor még alig voltam állásinterjún és fogalmam sem volt, mit kell hazudni, akkor történt életem első pofán csapása introvertáltként, munka témakörben. Akkor már tudtam, hogy érdemes extrovertáltként eladnom magam, mivel az emberek fejében az él, hogy az extrovertált lesz a sikeres és jövedelmező, ennek ellenére próbáltam egyfajta konszenzust kialakítani.

Azt próbáltam elmagyarázni a munkáltatónak, hogy én egy magamnak való típus vagyok, és akkor dolgozom a legjobban, mikor egyedül vagyok, azonban csapatjátékos is vagyok, és segítek ahol tudok, még kérnie sem kell az adott kollégának. És ez mind igaz is. Szerintem ezt nagyon szépen és érthetően elmondtam, amikor szóba került, hogy mennyire vagyok csapatjátékos. Azonban az interjú itt megállt, a nő nem tudott leszállni a témáról. El sem tudta képzelni, hogy ez lehetséges, hogy valaki tud mindkettő lenni, és az interjú során folyton kérdezgetett, hogy akkor most melyik is vagyok.

Miért ne lehetnék mindkettő? Hiába vagyok introvertált, (és még abból is a gázabb fajta), ha munkahelyen vagyok, odateszem magam, általában jobban, mint bárki más. Nem is kell szólnia az illetőnek, és azonnal segítek.

Mindezek ellenére a munkáltató el sem tudta képzelni, hogy egy teknős együtt akarna működni a majmokkal. Miért? Ellenkező esetben, ő nem tudja elképzelni úgy magát, hogy egyedül végzi a munkáját, csakis csapatban? Nem tudja elképzelni, hogy esetleg mind a kettőben jó lenne?

Nem kell mondanom, nem kaptam meg a munkát, de legalább megtanultam, hogy nem éri meg őszintének lenni interjú során.