A világ legjobb érzése lett volna, hogy ha gyerekkoromban valaki megmondta volna, hogy létezik az introvertáltság, nem egy betegség, és vannak hozzám hasonló emberek is. Elég lesújtó, amikor az egész világ ellened van (még az introvertáltak is), és meg akarnak változtatni. Akkor azt gondoltam, hogy ez tényleg igaz, hogy valami nincs rendben velem; amiért nincs sok barátom, és ha van valami családi összejövetel, akkor szeretek eltűnni, hogy rosszul leszek a tömegtől nagybevásárláskor, hogy nem akartam kimenni a szobámból, ha egy idegen vendég volt a lakásban. Ha ezt mind nem negatívként éltem volna meg, akkor most az életem teljesebb lenne. Így, ha egy szülő, vagy leendő szülő olvassa ezt a blogot, egyetlen nagyon jó nevelési tanácsom van: Fogadjuk el a gyereket olyannak, amilyen. Ha meleg, ha nem ügyvéd akar lenni, hanem kukás, vagy ha introvertált vagy extrovertált.

Nekem igazából szerencsém volt ebből a szempontból, édesanyám, akivel együtt éltem szintén eléggé introvertált volt, és rám hagyta ezeket a dolgokat. (Amit erőltetett, az csupán a saját meggyőződése, hogy milyen legyen a karrierem, mit tanuljak, és kivel barátkozzak). Az, hogy extrovertált legyek, azt a környezetem erőltette. Korombeli gyerekek, tanárok főleg, és csak ráncolták a homlokukat, mi a bajom a világgal. Igazából, ha nem tartottak volna ennyire csodabogárnak, akkor nem is lettem volna annyira az. Úgy döntöttek, hogy én nem érem meg a vesződést, és mindenki elkezdett távolodni tőlem, aminek hatására azt a kevés szocializációs szükségletemet is kielégítetlenül hagyták, ami volt. Ezért én is eltávolodtam a világtól, és ennek köszönhetem, hogy erősen introvertált vagyok a mai napig. Ami elég unalmas.

Mivel töltöttem el az időt? Mivel játszottam, ha nem volt kivel? Erről szeretnék most írni egy kicsit.

Igazából egy barátom nagyjából mindig volt, de valamiért sosem több, hiába akartam volna. Vele általában beszélgettünk, mindennapi dolgokról, a közös érdeklődésünkről vagy érzelmi-párkapcsolati gondokról és igen, gyerekként, és akármilyen fejletlen volt még az agyunk, ezek elég mély beszélgetések voltak, komoly témákról. Persze rengeteget nevettünk is, és akkor jöttem rá, mennyire szeretek nevettetni.

Egy hatalmas kertünk volt a ház mellett, szinte telek, akkor még nem tudtam, de ez volt az első színpad, amin felléptem. A kerítésnél találkoztam a szomszéd gyerekekkel, akikkel furcsa kapcsolatot alakítottam ki. Mivel egy kerítés választott el minket, játszani nem nagyon tudtunk, és mivel nem voltak vevők rá, mély beszélgetéseket se tudtunk egymás közt folytatni. Közönséggé váltak. A humorom még nem forrt ki természetesen, de egy Stand Up előadás részesei voltak. Minden alkalommal, amikor kimentem hozzájuk, előadtam nekik egy új történetet. Pl. kivételesen emlékezetes volt, amikor azt mondtam nekik, hogy van egy ikertestvérem, és el kellett játszanom őt, magyarázatokat kitalálva, hogy miért nem tudunk kijönni egyszerre. Izgatottan rohantam vissza a házba ruhát cserélni, hogy előadjam a szerepet. Életemben először éreztem azt, hogy boldog vagyok, mert sikerült megnevettetnem és elgondolkoztatnom pár gyereket. Az, hogy valakit jó kedvre derítettem, az bennem is ezt a hatást érte el.

Másik időtöltésem szintén az unalomból fakadt. Nagyon szerettem volna számítógépes játékokkal játszani, de nem voltunk hozzá elég tehetősek, de azért volt egy számítógépünk, amit anyám a munkájához használt. Mindenfélét próbáltam azon a gépen, egy ősrégi windows volt, amikor még csak elkezdett terjedni. Az egyetlen, ami normáisan futott rajta, az a Word volt. Annyira hajtott a játékos kaland utáni vágy, hogy megéljek egy történetet, hogy elkezdtem megírni a sajátjaimat, még mielőtt elkezdtem volna rendszeresen olvasni bármit. Kiderült, hogy ez a foglalkozás sokkal szórakoztatóbb, mint bármi más, ami után vágyakoztam, és a mai napig művelem.

Folytatása következik.