Kép forrása: Beverley Goodwin (https://www.flickr.com/photos/bevgoodwin/)
Legutóbb még mint boldogtalan pénztáros meséltem kommunikációs próbálkozásaimról, most pedig örömmel jelenthetem, hogy időközben sokkal testhezállóbb munkakörbe kerültem: könyvtárban dolgozom. Kb. tízből kilenc introvertált álma ez, egész nap könyvek között lenni, csendben, nyugalomban dolgozni. Ma erről a csendről szeretnék egy kicsit beszélni.
„Make a noise in libraries”(Csapj zajt a könyvtárakban!) – ezzel a szlogennel hirdette a megyei könyvtár az író-olvasó találkozókat, felolvasásokat és hasonlókat magába foglaló eseménysorozatát júniusban. Nem egyszeri esetről van szó, a könyvtárvezetés célja nyilvánvalóvá tenni az emberek számára, hogy ez a könyvtár már nem az a könyvtár. Nem az, ahol csendben kell lenni. Nem az, ahol nyugodtan olvashatsz órákig, anélkül, hogy bárki megzavarna. Nem pisszegjük le a hangoskodó gyerekeket. Mikor egy iskoláscsoport jött a könyvtárba, és a tanárnőjük a bejáratnál közölte, hogy mostantól legyenek csendben, a vezető könyvtáros nagy hanggal hurrogta le a tanárnőt: „Ez már a múlt, nem pisszegünk le senkit, a könyvtár azért van, hogy jól érezzétek magatokat.” Nos, jól érzik. Nap mint nap látok hangosan viháncolva kergetőző nagyszülőt és unokát; tinédzsereket, akik a számítógép körül tömörülve nagy hangon mutogatnak egymásnak videókat, hogy aztán távoztukkor otthagyják maguk után a kólát, sült krumplit, mintha csak egy moziból mennének kifelé; anyukát, aki nem szól rá a gyerekre, mikor az percek óta püföli a könyvállványt.
Aztán, ott vannak a rendszeres programok. Kisgyerekeknek mesedélután, még kisebbeknek mondókák és gyermekdalok egész délelőtt. Balettelőadás, egészséges életmód stand, torna. Ha zavar a zaj, igazán sajnáljuk, menj a tanulósarokba, ahol kevésbé hallani. Persze lehet, hogy ott is megszólítunk majd, mert lenne itt egy olvasói elégedettségi kérdőív…
Igen, tudom, egyre kevesebben kölcsönöznek könyvet. Eleve egyre kevesebben olvasnak, ráadásul minden letölthető a netről. Információért is már csak a nagyon idősek járnak könyvtárba, akik számára a „guglizz rá” nem csak a szleng miatt értelmezhetetlen. De volt még egy csoportja a könyvtárhasználóknak. Azok, akik a nyugalomért jártak oda. A könyvtár, mint egy óriási cukorkabolt vagy szentély – kinek mi -, ahol akár naphosszat elmerülhetsz a könyvekben vagy a gondolataidban. A nyugalom szigete. Ahol megáll az idő. Számomra az egyetlen olyan hely volt az otthonomon kívül, ahol fel tudtam töltődni. Még a könyvtárosok is, akikkel időnként beszélni kellett, ismerősnek tűntek az ember számára. Halkszavúak. Furák. Olyanok, mint én. Most két csoportot látok a kollégáim között. Az öregek, akik már húsz-negyven éve a könyvtárban dolgoznak, pontosan olyanok, amilyennek egy könyvtárost elképzel az ember. Vénkisasszony könyvmoly, vagy épp a fellegekben jár, és még a legnagyszájúbb egyénben is van valami fura, ami érthetővé teszi, hogy annak idején hogy került a könyvtárba, ebbe a furcsa szerzeteknek fenntartott panoptikumba. A fiatal kollégák mások. Nyitottak, ambíciózusak, sugárzik róluk az üzleti szemlélet. Számukra a könyvtár olyan munkahely, mint bármelyik másik; éppúgy helytállhatnának a versenyszférában is, talán csak túl lusták, hogy megpróbálják. Sokszor az olvasóterem visszhangzik az irodából kihallatszódó jókedvű kiabálásuktól.
A könyvtár mint intézmény hagyományos szerepében az utolsókat rúgja. Hogy mégis fennmaradjon, megpróbál új funkciót betölteni: közösségi térré válni. Nem tudom, mikor érkezik el az idő, amikor ott is rádió fog szólni egész nap, mint egy plázában. A teknősök utolsó menedékének órái meg vannak számlálva.
Ti mit gondoltok? Szerettek könyvtárba járni?
