Kép forrása: http://www.flickr.com/photos/salforduniversity/4055512274/
A mai bejegyzésben igyekszem rávilágítani, miért érdemes a nehézségek ellenére is vállalni önmagunkat. Valamint hogy jár, aki nem fogadja meg a saját tanácsát.
Kb. két hónapja dolgozom pénztárosként, ahol ki van adva, hogy beszélgetnünk KELL a vevőkkel (lásd itt). Ezzel az első 1-2 hétben próbálkoztam is, aztán rájöttem, hogy a lelki egészségem bánja, ha tovább folytatom, úgyhogy felhagytam vele. Ha úgy adódik, persze, beszélgetünk kicsit, de nem erőltetem. És csodák csodája még mindig nem rúgtak ki. Mivel még így sem ez álmaim munkája, pályázok más állásokra is.
Így történt, hogy behívtak interjúra egy nagy cég termelési részlegéhez. Az állást úgy hirdették, hogy részben adminisztráció, részben kapcsolattartás, elvárás a magas szintű Excel tudás, a jó kommunikációs készség, és legyél „people person”. Volt online számolós teszt és Excel teszt, aztán jött az interjú. Itt megkérdezték, mi tetszik a pozícióban. „People personként” nem hangzott volna túl jól, hogy szívesen ülök egyedül a számítógép előtt, szóval előadtam, hogy jól hangzik, hogy adminisztrálni is kell, meg kapcsolatot is tartani, mert ez így változatos, nem unalmas, és én pont ilyet keresek, ahol emberek is vannak, de nyugiban lehet elmélyülni is egy-egy feladatban. Na, erre lefagyott az arcukról a mosoly. Sajnálkozva kifejtették, hogy a munka 95%-a Excelben történő adatrögzítés lenne, illetve adatokból jelentések készítése, emberrel kb. akkor beszélnék, amikor felhív a főnök, hogy milyen kimutatást és mikorra csináljak meg. Elég unalmas, mert egész nap egyedül lennék. Tehát pont egy introvertáltnak való munka. Paff! Először legszívesebben felsikoltottam volna, hogy „Igen, igen, én pont ezt akarom, megtaláltátok az embereteket!” Aztán rájöttem, hogy az épp csak két perccel korábbi megnyilatkozásom fényében aligha értékelnék hirtelen jött őszinteségem. Ekkor meg legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy „És mi a jó drága édesanyádért hirdeted ezt úgy, hogy legyen az ember „people person”!?” Mondanom sem kell, nem vettek fel.
A tanulságokat azóta is próbálom levonni. Egyrészt, persze – ahogy itt a blogon is ajánljuk – nyíltan vállalni kéne, milyen vagyok. Másrészt, ha abból indulok ki, akkor már a hirdetésre sem válaszoltam volna, hiszen ők nem olyat kerestek, mint én. Azazhogy mégis. Csak tán még saját maguknak is féltek bevallani.
