Kép forrása: http://www.flickr.com/photos/nateone/

Nemrég voltam egy állásinterjún. Egy nagy hipermarketbe kerestek pénztárost. Mivel szeretem a számokat, tetszik, ahogy pittyeg, valahányszor eltalálom a szkennert a vonalkóddal, és még szívesen mosolygok is a vásárlóra, amíg megkérdezem, akar-e a szatyrot, jelentkeztem. Szó sincs csapatmunkáról, egész nap lehet egyedül ücsörögni, egyszerre csak egy vevővel kell foglalkozni, vele is kb. csak két percet töltesz, nem kell eladnod; te szkennelsz, ő pakol - ideális munka a kiskereskedelemben egy I-nek. Legalábbis ezt gondoltam én.

A többkörös interjúk és próbaóra során a következőket tudtam meg ugyanis:

Mindegy, hogy van-e kereskedelmi végzettséged, tapasztalatod, a hozzáállás, a személyiség a fontos. Ez még tetszett is.

De az is mindegy, hogy tudsz-e kettőig számolni, precíz vagy-e, vagy hogy tűröd a monotonitást. Ezt a 2 körös online felvételi, 1 csoportos interjú, 1 egyéni interjú és 1 próbaóra alatt egyetlen egyszer sem tesztelték. Ha pár óra munka után már azt sem tudod, hol vagy, kihagysz pár terméket, és rosszul adsz vissza, az végülis tökmindegy.

A kasszán való áthaladás fontos része, hogy a pénztárosnak beszélgetést kell kezdeményeznie a vevővel. Már túl azon, hogy akar-e szatyrot, vagy ilyen helyzethez illő dolgok. Olyanokról kell csevegni, hogy pl. az időjárás, vagy sikerült-e mindent megvennie. Nekem erről két dolog jutott eszembe.

1. Időjárásról csevegés gyanánt kb. az tűnne természetes megjegyzésnek részemről, ha megkérdezem: „Te meg mi a bánatért nem otthon döglesz ebben a rusnya, esős időben, ahelyett, hogy itt vásárolgatsz?”

2. „Sikerült mindent megvennie, amit szeretett volna?” kérdésemre vevő a fejéhez kap: „Hú, a tejet elfelejtettem!”, majd a, visszarohan, addig a cuccai kipakolva a szalagon, mögötte áll a sor b, marad a helyén, és idegesíti magát, hogy a tejet elfelejtette c, értesítünk egy kollégát, aki visszamegy neki a tejért, mialatt szintén áll a sor.

A beszélgetést azért kell kezdeményezni, hogy a vásárló úgy érezze, jó élmény volt neki a vásárlás, kellemesen töltötte itt az idejét, és vissza akarjon térni. És megint senki nem gondol az introvertált vevőre (nem olyan ritka az, emlékezzünk, 25-50(!) %). Neki az volna a legszebb vásárlási élmény, ha békén hagynák, és a társalgást sikerülne a minimálisra korlátozni. De megkockáztatom, egy késésben lévő, hazaigyekvő E sem akar feltétlenül a pénztárossal csevegni, inkább csak menne már. Akik annyira beszélgetni akarnak, azok úgyis kezdeményezni fogják, és egyáltalán nem fogják kényelmetlenül érezni magukat miatta, számukra természetes beszélgetést kezdeni egy vadidegennel. Egyszer szívesen csinálnék egy felmérést, vajon hány vevő érzi úgy, hogy nem szívesen vásárol X helyen, mert a pénztáros nem cseveg vele az időjárásról.

A beszélgetés elvonja a figyelmet, miközben koncentrálni kéne. Tudom, egyszerű munkának tűnik a pénztárosi, de ha gyorsan csinálod, oda kell figyelni az árakra, mennyiségekre, nehogy kétszer húzz le egy terméket, stimmel-e az ár, milyen fajtájú almát vett a vevő stb. Ha közben beszélgetsz, az növeli a hibázás lehetőségét, illetve lassítja a munkát. Továbbá azt is nehéz elképzelnem, hogy egy E jól érzi magát egész nap egyhelyben ülve, termékek ezreit beszkennelve. Nem azt mondom, hogy rakjunk mogorva, embergyűlölő introvertáltakat a kasszákba. De a kedves, mosolygós, segítőkész introvertáltaknak miért nincs ott helyük?

Ezt a bejegyzést akkor írom, amikor még nem tudom, felvettek-e a munkára. Mivel külföldi élet kezdetén vagyok, kell a pénz, ezért próbáltam annyira E-ként viselkedni az interjúk során, amennyire csak tőlem tellett. Kíváncsi vagyok, sikerült-e átvernem a rendszert, mert az egész arra volt felépítve, hogy engem és a hozzám hasonlókat távol tartsa.

Hozzá kell tennem, főiskolás éveim alatt dolgoztam már pénztárosként, egész jól éreztem magam, és sok pozitív visszajelzést kaptam a vevőktől, mert gyors voltam, mosolygós és segítőkész. Teknősként.