Kép forrása: https://www.flickr.com/photos/analytik/2236844798
Ebédidő a munkahelyen. Amit mindenki vár. Na, én utálom. Jólesik persze kis szünetet tartani a munkában, de ha az ebédidő tömbösített, és ugyanakkor kell kivennem, amikor a többségnek, akkor egyáltalán nem pihentető. Ott vagyunk tízen-húszan az ebédlőben, ennek kilencven százaléka boldogan trécsel, a fele tőlem is kérdezget, nem tudok kikapcsolni. Munka közben lehet sürgős teendőre hivatkozni, de az ebédidő, ugye, szocializálódásra való. Ha nem is szól hozzám senki, maga a tömeg (igen, számomra tömeg tíz ember tizenöt négyzetméteren) és a zaj idegesít és lefáraszt.
Ha egy mód van rá, igyekszem a szünetet akkorra időzíteni, amikor a többiek már ettek, így egyedül lehetek, és kifújhatom magam egy kicsit. A biztonság kedvéért azért szokott nálam lenni egy könyv. Ha mégis bejön valaki, a jobbérzésűeket a könyv látványa visszatartja a beszélgetés kezdeményezésétől. Persze, nem mindenkit. „Na, hello, mi újság?” – huppan le mellém az örök energikus kolléganő – „Mi az, amit eszel? Jól néz ki. Általában mit szoktál főzni?” – csak úgy dől belőle a szó. Még talán a könyvről is érdeklődik a kissé pontatlan „Mit olvasol?” megfogalmazásban. A „Mit olvasnál, ha hagynálak?” illőbb lenne a szituációhoz. Tudomást sem venni róla, vagy megkérni, hogy hagyjon, mert olvasnék, rettentő udvariatlan. Az, hogy ő megzavar, nem udvariatlan, sőt, talán még udvariasnak is tekinthető, hiszen érdeklődik utánam.
Mondhatja bárki, hogy nem nagy ügy, öt percig nem tudtam azt csinálni, amit akartam, mert valaki megzavart. Állandóan ez történik mindenkivel, nem kell nagy ügyet csinálni belőle. Nem az öt perccel van bajom. Azzal van bajom, hogy a munkanap nyolc órájában az ember elfárad, hiszen folyamatosan koncentrálnia kell, netán még emberek közt is lenni és alkalmazkodni. És akkor az az öt perc szünet, amikor egy kicsit magához térhetne a kis teknős, sokat számít.
Kedves E-k! Kérlek benneteket, hagyjátok meg nekünk azt az öt perc nyugalmat!
